Életemben egyszer nyaraltam a nagyanyámnál.

Olyan furcsa családba születtem bele, ahol a szülőknek nem volt igényük arra, hogy a felnőtt gyermekeikkel és az unokáikkal tartsák a rendszeres, szoros kapcsolatot. Apám például évekig nem találkozott az anyjával, miután megnősült. Néhány évvel később megpróbált kialakítani vele egy normálisabb, rendszeresebb kapcsolatot, így volt pár év, amikor néhányszor meglátogatta, és néha minket, a gyerekeit – nagyanyám unokáit – is magával vitt. Így alakult, hogy az általános iskola harmadik osztálya után két hetet nagyanyámnál töltöttünk.

Nyaralásnak nem nagyon nevezném. Hiába lakott nagyanyám Magyarország egyik legszebb falvában, Hollókőn, sosem mentünk el megnézni semmit. Nagyanyám akkoriban még csak 56-57 éves lehetett, mégis úgy nézett ki, és úgy is viselkedett, mint egy hetven éves öregasszony: nehezen járt-kelt, és hangos sóhajokkal, nyögésekkel jelezte, hogy minden mozdulat milyen nehezére esik. Őszintén szólva, nyűg voltunk a nyakán, és csak a falubeliek előtt akart azzal felvágni, hogy ő milyen remek nagymama, lám, két hétig itt nyaralnak nála az unokái...

Arra emlékszem az egészből, hogy a ház előtt, egy kis széken kuporogva kiolvastam egy kötetet a Pöttyös könyvek sorozatból, nagyon sok pogácsát ettem (nagyanyám nagyon finom pogácsát sütött), és hordtuk az ivóvizet a tesómmal az utcában álló lajtos kocsiból. Az, hogy az egész két hetes nyaralás nem fulladt teljes unalomba, Heninek volt köszönhető. 

Heni egy falubeli kislány volt, tőlünk kicsit idősebb. Én 9 voltam, tesóm 10, Heni meg úgy 12 éves. Ennek ellenére szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot. Arra már nem emlékszem, hogyan ismerkedtük össze. A házuk nem volt messze nagyanyám házától, és így náluk töltöttük inkább az időt. Heninek ugyanis megvolt a "Gazdálkodj okosan!" társasjáték, amire teljesen rákattantunk.

Ekkor derült ki, hogy Heni, annak ellenére, hogy idősebb tőlünk, alig tud olvasni. Heni ugyanis mentálisan visszamaradott volt kicsit. De ezen, mi, gyerekek, szempillantás alatt túltettük magunkat, én és tesóm olvastuk fel a kártyákat, és játszottunk hármasban, mintha mi sem történt volna. 

Heni ugyanis az olvasási-tanulási nehézségeitől eltekintve, egy csupaszív, kedves kislány volt, akinek soha senkihez nem volt rossz szava, gonoszkodó megnyilvánulása, gyerekes kicsinyessége. És bár lehet, hogy mentálisan nem volt teljesen ép, ugyanakkor nagyon is ügyes és életrevaló volt. Heni ugyanis egyedül volt otthon, és úgy tűnt, egyedül kellett gondoskodnia magáról. 

Heniék jómódúnak számítottak, nagy és új házuk volt; olyan nagy, hogy be sem lakták egészen, a tetőtér üresen állt – itt tartottuk a Gazdálkodj okosan-partikat –, és olyan új, hogy még fürdőszoba is volt benne, ami kuriózumnak számított egy olyan faluban, ahol sem vezetékes víz-, sem csatornahálózat nem volt. Persze semmi nem működött benne víz nélkül, a WC-t is vödörből kellett leönteni, amit Heni készségesen meg is mutatott nekünk, mint egy kis háziasszony. Heni édesapja valami fontos funkciót töltött be, de hogy hol, arra már nem emlékszem. Volt egy kishúga, aki akkoriban lehetett 2 év körüli, Heni imádta őt, rajongással a hangjában beszélt róla. De mi csak egyszer találkoztunk futólag a családjával, kedvesek voltak, más azonban nem maradt meg róluk. Heni mindig egyedül volt, amikor átmentünk hozzájuk. Nem kérdeztük, hol van a családja olyankor. De lehet, hogy pont azért merték egyedül hagyni egész délutánokra, mert tudták, hogy nem lesz egyedül, jön a két barátnője.

 Amikor letelt a hollókői két hetünk, elbúcsúztunk, és az akkori szokásoknak megfelelően megígértük egymásnak, hogy levelezés útján tartjuk a kapcsolatot. Heni hamarosan írt is nekünk, bár a gyerekes, ákom-bákom betűkkel írt mondataiból alig lehetett érteni, mit szeretett volna mondani. Még fényképet is küldött a kishúgáról – valószínűleg az a kislány volt a legnagyobb öröme az akkori életében, és szerette volna ezt az örömet velünk is megosztani.

Legnagyobb meglepetésünkre a bátyánknak is írt egy képeslapot. Vele sosem találkozott, nem is nagyon beszéltünk róla, csak annyit mondtunk el róla, hogy van és nyolc évvel idősebb, mint mi. Heni még a nevét sem tudta rendesen, nem tudta, hogy ő anyánk első házasságának gyümölcse, és más a vezetékneve; a mi vezetéknevünk és a bátyám keresztneve állt a képeslapon. No meg Heni alig kisilabizálható, gyerekes bemutatkozása – eltorzult szív alakban megírva.... Talán ez volt az első, suta próbálkozása, hogy szerelmet találjon. Az sem számított, hogy ismeretlen volt a fiú – csak annyit tudott, hogy a mi testvérünk, és ez a "belépő" már elég volt neki. Gondolom, azt feltételezte, hogy úgy, ahogy mi, majd a bátyánk is elfogadja és megszereti őt olyannak, amilyen. Persze ezt akkor így nem tudtam összerakni magamban, ledöbbentett ez a naivitás, amit akkor otrombaságnak, ostobaságnak láttam.

A képeslapot anyánk kapta kézhez, mint minden postát a családban. Nagyon dühös lett, hiába mondtuk neki, hogy nem beszéltünk Heninek a bátyánkról, épp' csak megemlítettük, hiszen még a rendes nevét se tudja. Anyánk megfenyegetett minket, hogy ha ez a képeslap a bátyánk kezébe kerül, nagyon mérges lesz, még az is lehet, hogy megver minket. Na ezen már végképp ledöbbentem, mert bár a bátyám nem volt földre szállt angyal, és szeretett ugratni meg ijesztgetni minket, a húgait, fizikailag sose bántott volna. A verés anyám meg apám módszere volt inkább. 

Anyánk mindenesetre tovább füstölgött, és megtiltott mindenféle levelezést Henivel. Így a barátságunk meg is szakadt, egynyári maradt. 

Néhány évvel később még egyszer találkoztunk Henivel. Akkor már mi is nagylányok voltunk, kamaszok, hetedik vagy nyolcadik osztályosok, éltanulók. Éppen nagyanyánkat látogattuk meg apánkkal egy vasárnap. amikor betoppant két idősebb nő, és velük Heni. Nagyanyám volt a falu varrónője, nem volt szokatlan, hogy vasárnap is jönnek hozzá, de szerintem most csak amiatt jöttek, mert Heni szeretett volna látni minket. Megváltozott; szemüveges lett és meghízott, megpocakosodott. Úgy tűnt, romlott az állapota az évek során. Folyamatosan mosolygott most is, de beszélni alig beszélt, nehezére esett értelmes mondatokká fűznie a szavakat, no meg ennyi év után nehéz is lett volna beszélgetésbe elegyedni. Idegenkedtem tőle, azt a pár évvel azelőtti nyarat pedig nagyon távolinak éreztem.

Nem tudom, mi lett vele. A vezetéknevét sem tudom. De remélem, megtalálta a szerelmet, amit már kiskamaszként is kétségbeesve keresett, és lett egy olyan aranyos kisbabája, mint amilyen a kishúga volt. Remélem, vannak barátnői is – jobbak, mint én voltam. Remélem, hogy boldog.